Állandóan újra kell írni a történetet - Ständig muss man die Geschichte neu schreiben

Ennek kapcsán beszélgettünk a háromkötetes munka szerkesztőjével, Szegedy-Maszák Mihállyal.

- Miként született meg a kiadvány, A magyar irodalom történetei ötlete?

- Több évtizedes bel- és külföldi tapasztalatból levont tanulság adta az ötletet. Olyan nemzetközi vállalkozásokban vettem részt, amelyek szembesítettek azzal, hogy miként ítélik meg más országokban a kultúránkat. Eközben több tanulmányban és a Mindentudás Egyetemén tartott előadásomban is annak megértetésére törekedtem, hogy a huszonegyedik század elején nem beszélhető el egyetlen, egységes történetként a magyar irodalom öröksége. Majd pályázatot adtam be, melynek legfontosabb részét A magyar irodalom történetei alkotta.

- Hány szerző munkáját foglalja magába a kötet?

- A százharmincnál is több szerző körülbelül négy évig dolgozott rajta.

- Mennyi ideig lehet érvényes egy efféle átfogó munka?

- A kiadóval abban állapodtunk meg, hogy két év múlva leadunk egy második kiadást, eleget téve saját magunk és mások olyan igényeinek, amelyeket most nem sikerült kielégíteni. Noha erősen túlléptük az eredetileg megszabott terjedelmet, mégis hiányoznak fejezetek. Olykor azért, mert nem tudtunk megfelelő szerzőt találni. Ezek a hiányok fölhívhatják arra a figyelmet, hogy örökségünknek mely részeivel nem foglalkoznak jelenleg. Meggyőződésem, hogy állandóan újra kell írni a magyar irodalom történetét. Ha még adatik nekem némi idő, magam is részt veszek a mostanitól merőben különböző áttekintés létrehozásában.

- Úgy tudom, több változat is készült.

- A most megjelent három kötetnek több módosított, javított és kiegészített változatát hozzuk létre. Máris készül egy hálózati változat, amelybe olyan fejezetek is bekerülnek, amelyek kimaradtak a jelenleg kapható kötetekből.

- Egyszerre volt szerzője és szerkesztője a kiadványnak. Melyik volt a nehezebb?

- Kétségkívül a szerkesztő feladata a nehezebb. Igyekeztem türelmes lenni. Elfogadtam olyan fejezeteket, amelyek szemléletével és értékítéleteivel nem értek egyet. Több nemzedékből kerültek ki a munkatársak, nézeteik egymáséitól sokszor erősen különböznek. A három kötet bizonyos mértékig látleletet ad a magyar irodalomtudomány mai állapotáról is.

- A mostani irodalomtörténet néha olyan elemeket is beemel, amelyekről eddig nem vettünk tudomást. Például a ponyvát Rejtő Jenő kapcsán. De külön fejezet szól Bartókról vagy Szekfű Gyuláról. Miért?

- A nemzetközi tudományban évtizedek óta erős hatása van annak, amit kultúratudományként szokás emlegetni. Nálunk a művészet-, sőt a zenetörténet művelői inkább vettek tudomást erről, mint az irodalmárok. Fülep Lajos vagy Szekfű Gyula értekező munkássága is az egységes magyar kultúra része - a Magyar művészet című tanulmánya eredetileg a Nyugatban jelent meg, Szekfű pedig éles bírálatra ösztönözte Németh Lászlót. Bartók elsősorban magyar költői szövegek megzenésítőjeként szerepel a második kötetben. Más fejezetek a népszerűnek tekintett kultúrával foglalkoznak - a Rejtő könyveit taglaló éppúgy közéjük tartozik, mint a népszínműről szóló.

- Számos kortárs mű elemzését is bevették a kiadványba. Nem túl kockázatos még lezáratlan életművekről beszélni egy efféle összegző munka esetében?

- Élő szerzőkről értekezni mindig kockázatos. A magam részéről nem azt sajnálom, hogy több fejezet mérlegeli a teljesítményüket, hanem azt, hogy nem készült el időre bővebb méltatás más kortársainkról. Hevenyészett példaként említhetném Konrád Györgyöt, Spiró Györgyöt, Parti Nagy Lajost, a határon túliak közül pedig Grendel Lajost.