Filmkultúra

A róka és a gyerek

Út a vadonba

A grizzlyember

A természeti létbe való kitörés nem vezet sehová. De az sem vezet sehová – helyesebben katasztrófába vezet –, ha túlságosan eltávolodunk a természettől, s nemcsak eltávolodunk, de szembe is fordulunk vele. Ha legyűrendő, kisajátítandó, kizsákmányolandó ellenségnek tekintjük. Ezt látjuk az esőerdők kiirtásában, a vizek és a levegő elképesztő szennyezésében, a jéghegyek és gleccserek „elolvasztásában”. Az utolsó hatvan évben a természetben nagyobb pusztítás történt, mint az emberiség azt megelőző, egész történetében.

„Van nagyobb boldogság, mint ölni.
Életben hagyni!”
(James-Oliver Curwood)

1.
A bájos, szeplős, vörös hajú, tízéves kislány nyitott és érzékeny a természet csodáira (A róka és a gyerek, Le renard et l’enfant, 2007, r: Luc Jacquet). Iskolából jövet, az erdő szélén, közvetlen közelről egy vadászó rókát pillant meg. Elvarázsolja az állat szépsége, fürgesége, természetes viselkedése. Vadon élő lelki rokonát látja benne, s attól kezdve egyetlen vágya, hogy minél többször láthassa, s mind közelebb kerüljön hozzá. Szeretni már szereti, de meg akarja ismerni. A gyönyörű hegyek övezte magányos házban élő kislány (szinte) a film egyetlen emberszereplője. Szüleiről csak utalások hangzanak el: a kíváncsi kislány kapott tőlük rókákról szóló könyveket, a papa megmutatta vackaikat, ahová támadóik és a tél elől rejtőznek el. A gyerek kezdetben úgy közeledik a rókához, mint aki idővel olyan kezessé tehető, akár egy háziállat. Azaz megszelídíthető. De lassacskán rá kell döbbennie, hogy a vadon élő állatoknak külön birodalmuk van, kiszámíthatatlan szokásaik, és nem idomíthatóak. Ami elmondható róluk: „szépek, varázslatosak, vadak és nélkülözhetetlenek”. Rozsdás egyre közelebb engedi a kislányt, aki számára a nagy pillanat is elérkezik: megérintheti, megsimogathatja a rókát. Megtörténik a vadonnal való legbensőségesebb kapcsolatfelvétel. A szeretet tettleges kifejezése és az állat érzéseinek visszaáramoltatása. A boldogság netovábbja. Amire belső energiák szabadulnak fel. A kislány sokszor napokon át követi az állat nyomát, máskor egy fa tetejéről figyeli, megpillantja-e végre kedvencét. Valami olyasmit kap a titokzatos természettől, ami túlmutat a racionalizált szülő-gyermek függésen meg az érdekektől sem mentes pajtási viszonyokon. Ez pedig a kiszámíthatatlanságában is kiszámítható kapcsolat, a feltétlen elfogadás, a legtisztább és legegyszerűbb érzések párlata. Empátia a kislány részéről, s már-már azt mondanám, empátia a róka részéről. Mindaddig, míg meg nem kötik, vagy a kislány szobájába nem invitálja, ahol a bezártság miatt előtörnek a rókából „vadállati” ösztönei, s mindenáron szabadulni akar. A természet „laboratóriumában” játszódó szép ember-állat mese érzések felkeltésével sugallja azt is, hogy a természet és az állatvilág szabályrendszerét nekünk kell megismernünk és elfogadnunk. A „civilizált” társadalom ebben az összefüggésben csak negatívan jelenik meg. A vadászok csapdával, méreggel, puskával irtják a rókákat (és más állatokat), mert kártékonyaknak tartják őket. Ahelyett, hogy megpróbálnák megérteni viselkedésüket. A természet egyébként amúgy is elvégzi a szelekciót – mindig az erősebb a túlélő. A kislány viszont megadná minden állatnak a túlélés jogát. És ez szép benne. (A film végén kiderül, a kislány tanulságos történetét a már felnőtté lett főszereplő meséli el kisfiának.)