Rubik-Kocka

Vratislav Maňák: Rubik-kocka

 

 

 

Újság

– Ötezer-millió.

– Ötmilliárd – javítja ki Ópa.

– Ötmilliárd – ismétli Ondřej tisztelettudóan.

A panellakás szűk konyhájában ülnek az asztalnál, a tűzhelyen fütyül az öreg vízforraló, és Ópa keze a Népi Demokrácia egy korábbi, kifakult lapszámán nyugszik. A mutató-, a középső és gyűrűsujja eltakarja az újság címlapját, csak pár szótag látszik belőle. Ám Ondřejnek nem kell találgatnia, jól tudja, miről írnak a címlapon, hiszen nagyapja nem először mutogatja a nyolcvanhét júliusából származó lapszámot.

Már ötmilliárd ember él a földön. Már ötmilliárd ember él a földön, és a napilap beszámol egy Matěj Paprika nevű zágrábi újszülöttről, akire az ötös sorszám és a hozzátartozó kilenc nulla esett.

– Akár te is lehettél volna – mondja Ópa, és leforrázza az üvegpohárban a kávét.

Mielőtt az üvegpohár fala sötétté válna a török kávétól, bepárásodik a gőztől.

– Mi az, hogy lehettél volna! Sziklaszilárd meggyőződéssel kijelentem, neked kellett volna lenned – folytatja és közben kavargatja a kávét, hogy az apró, megőrölt kávédarabok ne maradjanak a felszínen, hanem minél hamarabb leülepedjenek. – Odahajolt volna hozzád az ENSZ főtitkára és a közös fényképetek megjelent volna az országban kiadott összes címlapon. És a tévében is.

Ondřej hallgat, ájtatosan bámulja nagyapja ádámcsutkáját, amely minden egyes nyelésnél fel-le mozog... majd végre nekifog az olvasásleckének.

Bár még csak rövid ideje jár iskolába, amikor rápillant a megsárgult újságpapír lapjaira, amely aznap jelent meg, amikor ő született, ujjával követi a Jugoszláviából tudósító cikk kövéren szedett, nyomtatott szótagjait.

– Matěj... Paprika – olvassa fel óvatosan, és Ópa egész idő alatt figyelemmel kíséri.

Otthon Ondřej azonnal kihúzza a komód fiókját, és kiveszi belőle a fehér bojtos, vékony gyapjúsapkát, a pomponhoz piros masnival hozzáköt három arany csengettyűt. Aztán beszalad a nappaliba, és rázni kezdi a fejét egyik oldalról a másikra. A csengettyűk, amint hozzáverődnek a sapkához, csilingelnek, csörögnek és konganak.

– Találd ki, ki vagyok – szól az anyjának.

– Törpe?

– Nem, nem az vagyok – ellenkezik és dobbant egyet. A csengők ismét csilingelnek.

– Ördög?

– Az sem – ugrik fel.

– Akkor bohóc, Paprika Jancsi?

– Igen! Nem! Igen! De nagy... Matěj Paprika vagyok! – kiáltja és hangja csak úgy száll a büszkeségtől. Az anyja felnevet és leveszi a sapkát a fejéről.

Attól a naptól már nem is szólítja másképp. Örökre Matěj marad.

 

 

Jugó

A konyhaasztal fölött egy behavazott Škoda-gyárat ábrázoló, kifakult másolat lóg, a konyhaasztalon ott hever a Népi Demokrácia agyonfogdosott lapszáma, és ezzel a nagyszülők lakásában ismét jelen van a horvát fiú árnyéka, aki felkeltette a lapok érdeklődését, mert ő volt az, aki ötmilliárdodikként született a földön.

– Akár te is lehettél volna – jelenti ki Ópa, kajánul felnevet és kortyolgatja a forrázott kávét az üvegpoharából.

– Csakhogy én nem Jugoszláviában születtem – veti oda felháborodottan Ondřej. Tizenhárom éves, és egyre inkább zavarja, amikor Ópa fennhangon felidézi a születésekor történteket.

– Hát épp ez a gond! Hogy az ENSZ főtitkára éppen Jugoszláviába utazott! És épp Zágrábba – Ópa nem nyugszik bele a történtekbe. – Mert ha mégis idejött volna, akkor veled és anyáddal fényképezkedik.

– Hát az nem hiányzott, hogy rögtön a szülés után fényképezzenek – veti oda dühösen Ondřej anyja nagyapának. Aztán Hanuškához fordulva kijelenti: – Már csak az hiányzott volna.

A konyhaasztalon ott suhog a pálmaleveles, orchideás katalógus..., benne szervezett utazási ajánlatokkal. A szülők előző este megegyeztek, hogy az egész család elutazik a horvát Dalmáciába kirándulni, délután anya el is ment az utazási irodába, hogy befizesse az előleget.

Hanuška felteszi a szemüvegét, a csillogó papíron vizsgálgatja a fehér villa fényképét és bogarássza a szállás ismertetőjét.

– Ez igazán szép! És csak hetven méterre lesztek a tengerparttól.

– Végül mit választottatok? Spanyolországba mentek? – kérdezi Ópa és tenyerét az összehajtott újság lapjain pihenteti, megsárgult ujjai betakarják a kövér főtitkár testét és arcát. Csak a zilált, rosszkedvű, de kifestett anya látszik a képen, valamint az újszülött elfordított feje a pólyában.

– Végül Jugóba megyünk.

Ópa fészkelődik a tölgyfaszéken, a szemében izgalom csillog, természetesen ezúttal nem csak amiatt, mert a lánya az érvényét vesztett, régi országmegnevezést használta – úgy, ahogy azt ő is szereti.

– Na látod, fiam! – veti oda szeszélyes grimasz kíséretében az unokájának: – Akkor személyesen is elrendezheted Paprikával a dolgokat!

 

 

Matěj

Rövidek az árnyákok. Háta mögött érzékeli a strandi újságárusbódéból kiszűrődő rádió recsegését, a hullámok között hánykolódó, életvidám kirándulók sós cuppogást és a műanyagok nyiszogását. Hallja, ahogy valahol kattan egy fényképezőgép, a cseh, morva, valamint az észak-Szlovákiából, Bajorországból, Ausztriából, Szlavóniából és Vajdaságból érkezett nyaralók csacsogását. Nyilván ott, a hangzavar kellős közepén vannak valahol a szülei is, de Ondřej ezt sem tudja biztosan, most képtelen ezen gondolkodni, mert délután van, a nap túl erősen éget, már túlságosan régóta a könyv fölé hajolva fekszik, a napsugarak égetik a tartóját. Az égető sugarak belemarnak a vállába és felszárítják a homlokán lecsurgó izzadságot.

Maga elé réved. Az ideiglenesen kialakított parkoló porában egy fagylalttölcsér hever. A csokoládégombóc elolvadt, a barna lé szétfolyik a fehér talajon, a barna tócsa szétterül a fehér felszínen. Egy idegen lábujj állítja meg az útját.

Ebben az őrült forróságban Ondřej nehezen összpontosít. Egyszer csak feltűnik egy boka körvonala, egy csontos térd, egy lecsüngő kéz ujjízületei és a zongorabillentyűkként kiálló bordák, látja a lógó karokat és a csontos nyakat – egy magához hasonló korú fiút néz, aki ugyanolyan, mint ő.

Az őrült napsugárzás felforrósítja a homlokát. A nap égeti a haját.

Az idegen fiú gyanakvóan végigméri, ő pedig döbbenten és meglepetten nézi, mintha már korábban is találkoztak volna, mintha mindig is ismerték volna egymást valahonnan. Megszólítaná, szóra nyitja a száját, levegőt vesz, az orra belsejét átjárja a forró, nyári levegő, tüzelő feje csak úgy izzik, a torka ledermed. A távolból hallja az anyja hangját, őt szólítja. A cseh, szlovák, német és horvát turisták feje fölött felhangzik a gyermekkori kölcsönvett neve. Mindketten felemelik a fejüket.

Mindketten felemelik a fejüket, megfordulnak a Matěj név hallatán.

A horvát nap továbbra is éget.

Lehetséges, hogy pont ő az? Riadtan összerezzen, meg szeretne győződni arról, hogy az ismeretlen fiú ugyanazt a nevet hallva szintén megfordult.

Azonban a parkoló teljesen üres. Mindössze a főút melletti bokrok ágain lengedeznek a zizegő, száraz fehér bogyók.

A kifejletlen, összeszorult tüdő, amely még az első cigarettát sem próbálta ki, ismét megtelik levegővel. A szemét csípi a sós izzadság, a fehér talaj megmozdul a talpa alatt, Ondřej kábultan a strand felé fordul. A déli tenger a kavicsokat a sápadt, bőrszerű szikláknak csapja, a nyaralók színes kalapok mögött megbújva, vékony lábaikon ingadozva verik a blattot. Ismét megfordul. A nap túl erősen éget, a csokoládés tócsából már csak egy sűrű, sáros, kásaszerű térkép marad. Felfordul a gyomra. Ekkor egy férfikéz érinti meg a vállát.

– Hol a fenében kószáltál?

A tarkóján végigfut a hideg és a lapockája alá szúródik. Megijed. Felugrik. A felforrósodott feje majdnem szétrobban.

– Anya már mindenütt keresett – folytatja az apja, ám Ondřej úgy megretten, hogy belefagy a szó.

– M-m-mi? – nyögi ki végül.

Attól a naptól kezdve dadog.

 

 

A zászló

Csehszlovákiában 1953 júniusában került sor a monetáris reformra. A kedvezőtlen árfolyam jelentősen csökkentette az államkassza javára a lakosok megtakarításait, ez az intézkedés akkoriban kiváltotta a lakosság többségének nemtetszését. A legviharosabb ellenállásra Pilsenben került sor, ahol a Škoda-gyár munkásai sztrájkba kezdtek; a tiltakozásuk hamarjában szilárd kommunistaellenes tüntetéssé nőtte ki magát, amely elűzte a Prágából kirendelt biztonsági erőket. Az úgynevezett pilseni események történéseit Ondřej Šmíd, a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karának végzős hallgatója dolgozta fel a szakdolgozatában, 2009-ben. A visszaemlékezőkkel készített beszélgetései során sikerült feljegyeznie a következő tanúvallomást:

 

Nem vagyok biztos abban, hogy ennyi év elteltével ez még érdekel valakit. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy ez még bárkit is érdekel.

…

Ha azt mondja, hogy csak a reformról lesz szó, akkor rendben. De tényleg csak a reformról, semmi többet nem mondok.

…

Amikor Pilsenben laktam, a vasútnál dolgoztam a bérszámfejtő részlegen, az iroda közel volt a főpályaudvarhoz.

Az új pénznem június 1-jén lépett életbe, ilyen dolgot nem lehet titokban tartani. A számviteli osztályra már jóval korábban, úgy május közepétől bejártak az emberek, a mozdonyvezetők, a forgalomirányítók, hogy észrevétlenül megtudakolják, az asszonyok nem tudnak-e már valamit. Nem tudtuk semmit, honnan is tudtunk volna bármit is. Mi is csak azokat a mendemondákat hallottuk, amit az emberek beszéltek egymás között.

…

Hogy miket? Hát azt, hogy a korona helyett majd bevezetik a rubelt. És ajánlott a megtakarításainkat több takarékbetétkönyvön elhelyezni, hogy jobb árfolyam szerint váltsák majd a rajta lévő pénzt, mert minél alacsonyabb az összeg, annál kedvezőbb az árfolyam. Ezt végül az egyik munkatársnőm valóban meg is csinálta, de ez sem segített rajta.

Ráadásul az én esetemben nem volt rá okom, hogy emiatt aggodalmaskodjam, hiszen a takarékbetétkönyvemen nem volt sok megspórolt pénzem. Ön még fiatal, nincs elég tapasztalata, de ahol kisgyerek van, ott gyorsan elmegy a pénz. Azonfelül valóban azt hittem, hogy itt tényleg nem kerül sor semmilyen reformra. Ne feledje, hogy az elnök is kijelentette a rádióban: nem készülnek semmilyen reformtervezetre, és a pénznemünk kellőképpen erős. Inkább, előre is elnézését kérem a kijelentésemért, fogta volna be a száját.

És a körülményekre, hogyan is váltották be akkoriban a koronát, már pontosan nem is emlékszem, de az értékvesztés sokkal nagyobb volt, mint amire korábban számítottuk.

...

Csak arra emlékszem, hogy abból a kis összegből, ami a pénztárcámban volt, szerettem volna a fiamnak új cipőt venni. És nem volt elég semmire. A kifosztott üzletekben sem tojást, sem gyerekcipőt nem lehetett kapni, ez a pénz már semmire sem volt elég. Ekkor nagyon lesújtott ez az egész. De ezt nem szeretném többé felidézni.

…

Fiatal voltam. Fiatal és naiv, még ha akkor már egyedül is neveltem Fanoušt, a fiamat. De tényleg azt gondoltam, valaki odafent mégis meghallja majd a kiáltásunkat. De annyira azért nem voltam hülye, hogy azt higgyem, a reformokat majd leállítják. Ám abban mégis reménykedtem: a kommunisták majd felismerik, hogy ezzel az intézkedéssel számtalan ember bajba kerül, így majd később minden bizonnyal bevezetnek valamilyen könnyítést. Így amikor Doudlevcén a Škoda-gyárból délelőtt kiözönlött a tömeg, azt kiabálva: „mit álldogál az utcán, várnak ránk a városházán”, velük tartottam.

A škodások tényleg szörnyen kedvesek voltak. Ketten közülük, hatalmasak voltak, mint a hegyóriások, egymás mellé álltak, összefonták a karjaikat és a kezükre ültettek, mint egy padra. „Napraforgó-kisasszony – mondogatták, – ön lesz a mi zászlónk.” Fiatal, karcsú szőkeség sárga blúzban, nyilvánvalóan tetszettem nekik. Így a karjaikban vittek a menet élén a fél városon keresztül, egészen a Harmincötösök laktanyájáig, az egész inkább május elsejei felvonulásra emlékeztetett, nem pedig tüntetésre.

…

A Doudlevcéből érkezők a laktanyánál csatlakoztak a nagy gyárból jövő csoporthoz, ekkor már nem mi voltunk az élen.

…

A téren nagy volt a zűrzavar. Nincs is min csodálkozni, így néz ki, ha több ezren összegyűlnek és nincs vezetőjük. Bár a škodás fiúk küldöttséget delegáltak a városházára, ezzel nem értek el semmit, mert a milicisták ahelyett, hogy a nemzeti bizottság elnökéhez kísérték volna őket, egyenesen a bíróság tömlöcébe vetették a küldötteket. Amikor ennek híre ment, elkezdődött a haddelhadd. A felbőszült škodások betörtek a városházára, kihajigálták az ablakon az íróasztalokat és a Lenin-szobrokat, és a hangosbemondóba kiabálva szabad választásokat követeltek. Boldogan várták az amerikaiakat, hogy ismét Pilsen segítségére sietnek, ahogy az a háború végén is történt, de ehelyett a mi katonáink jöttek..., zöld Tatra teherautókon.

…

Nem tudom, mi történt ezután. Vissza kellett mennem a munkába.

…

Nem volt lövöldözés, az biztos nem volt. Ez nem is lett volna lehetséges. Az idősebb asszonyok azonnal ráripakodtak a katonákra, de nem rosszból, csak azt mondták nekik, hogy hiszen ugyanannyi idősek, mint az ő fiaik, a Škodában dolgozó munkások, akkor miért szegeznék rájuk a fegyvert, miért lőnének? De hogy ezután mi történt, azt már nem tudom. Mondtam már, a későbbiekben már nem voltam jelen.

…

A történteknek az lett a következménye, hogy megkaptam a felmondásomat.

…

A vezetés azzal indokolta a döntést, hogy részt vettem a pilseni eseményekben. Ez volt a hivatalos megnevezés.

…

További részletekre már nem emlékszem.

…

Nem, tényleg nem.

…

Az isten szerelmére! Még mire kíváncsi? Hogy ma már nem állnék be a škodások közé? Vagy arra, hogy ezek után el kellett költöznünk egy isten háta mögötti lomnici birkalegelőre? Hogy munkásnőként kellett dolgoznom a sokolovi szőnyeggyárban, és egy órát gyalogoltam minden nap a munkába, télen még ennél is tovább tartott az út. Hiszen megmondtam, hogy nem szeretnék erről beszélni. Mert még egy év sem telt el akkor, amikor a férjem életét vesztette, és ezek meg emiatt a doudlevcei tüntetés miatt munkaügyi bíróság elé állítottak, egy szóval sem védett meg senki, a nők sem álltak ki mellettem, akikkel dolgoztam, és kidobtak, annak ellenére, hogy tisztában voltak vele, nem lesz miből kenyeret vennem a fiamnak. Fanouš akkor kezdte az óvodát, még ötéves sem volt. Elég ennyi? Vagy arra kíváncsi, hogy pár nappal ezután hogyan csengettek be a pétervári lakásunk ajtaján, azzal fenyegetőzve, ha reggelig nem csomagolok össze és nem költözöm el, akkor börtönbe küldenek, a fiamat pedig gyermekotthonba? Azt szeretné tudni, hogy abban a pillanatban, amikor a konyhában a kimosott és még nedves ruhák között álldogált az az izzadt fickó a hivatali végzéssel, épp abban a pillanatban Fanouš levette a kredencen álló családi fényképet, és azt mondta annak a hivatalnoknak: „Ez anya, ez én vagyok... és apám már nincsen”. Hát mindenáron ezt akarta tudni? Na látja! És épp ez a mondat... a pici, butácska gyerek utolsó mondata... én egész idő alatt mindig erőt vettem magamon, örökké tartottam magam, de ekkor hullani kezdtek a könnyeim... állni se bírtam, csak szipogtam, az orromat törölgettem, és mindenre, ami ezután történt, csak ködösen emlékszem. Csak a fehér ágyneműből rögtönzött batyut tudom felidézni a stafírungomból, ebbe csomagoltam bele a dolgainkat és a ruháinkat, majd a katonára, aki a házból a teherautóig kísért... Fanouš jött mellettem, a fején vasutassapka... és... és a városból kiérve vettem csak észre, hogy nem adtam rá cipőt, csak papucs van a lábán.

…

Még hogy nem akart felzaklatni? Tényleg nem? Kétlem. Akkor miért kérdezősködött ennyit? Itt nem is önről van szó, egyáltalán nem, hanem főleg róluk. Arról, hogy viselkedtek, milyen szörnyűségeket követtek el... a legvisszataszítóbb dolgokat mindig csehek követték el csehek ellen!

…

Nem...

…

Én... Bocsásson meg, nem bírom...

…

Nem, nem kérek zsebkendőt... jól vagyok. Ha... ha én..., nagyon nem szívesen emlékszem vissza ezekre az időkre.

(Vályi Horváth Erika)