Verse

Diese Gedichte wurden mit anschließender Übersetzung beim Literarischen Lenz in Centrope X am 18. Mai 2017 im Theaterbrett vom Autor selbst gelesen und anschließend folgte die Übersetzung von Agnés Nagy, die sie auch in der Datenbank finden werden.

Schein Gábor

Üdvözlet a kontinens belsejéből

 

Az utolsó személyvonat a legkülső vágányon

csikorogva megáll. A szellemek visszaveszik

megunt, sötét testüket, és a nedves peronra lépve,

akinek esernyője van, a szemerkélő esőben

azonnal bunkert épít magának, a bezárt kioszkok

felé pillantva felkészül az első támadásra.

A város behunyja szemét. Nem nézi a pusztító

szándékokat. Egyre zajosabban lakik, és leszokván

a beteges reménykedésről, éjjel-nappal enni akar.

 

Ahol a konyha jó, ott harminc évvel is vissza lehet

forgatni az időt. Így lesznek az éttermek újra

a kárvallottak búvóhelyei. A terítő kockás, az ajtó

nyikorog, só, bors, fogpiszkáló az asztal közepén,

de a dohányzást már betiltották. A pogromok

egyforma jelenéseit mégis jobb odakint várni.

A gyomok a külvárosokban gyökereikkel átfúrják

a betont, de a körutakon éjfél után is járnak

a villamosok, és a mentőautókkal még nem

 

a gyilkosok menekülnek. Van tehát ok a nyugalomra.

Akármi történjék, a sínek zenéje soha sem változik,

és akinek nincsen ágya, az eső is csak azt veri.

Meg a virágokat az emlékmű talapzatán. A bronzmadár

karmai közül senki sem tépheti ki a kardot. Az idő

törvénye, mint a szeleké: mindegy honnan, csak fújjon.

Ha lapot küldesz innen, mást ne írj! És ne áruld el a város

nevét sem! A bunkerekben reggelig már kihúzzuk.

A cementlapok odakint neonfényben ragyognak.

 

 

Búcsúzni orosz módra

 

Utazni visszafelé, nem hagyva ki egyetlen

állomást sem. Összegyűjteni minden kis részletet,

és egyenként letörölni őket a vonat ablakáról,

mint megannyi párás, üres képet. Leoldani

a borítékokról a címzést, kiüríteni a levélfiókokat,

megsemmisíteni a számítógép memóriáját,

 

összetörni a telefont. Elégetni minden följegyzést,

vázlatot, cédulát, kéziratot. Ha mindez kész van,

leülni egy kicsit, orosz módra, indulás előtt.

Odakint lekötve vár a kosár, a cséza, rajta pokróc,

befogva az öreg ló. Alázkodj meg, büszke ember!

Aztán kinézni még egyszer a szemközti háztetőkre.

 

Ebben a látványban lakott a nyugalom. Búcsúzni tőlük,

felállni a székről, bő vízzel lemosni az asztalt,

a polcokat. Úgy menni el innen, hogy ne maradjanak

olvasható nyomok. A megtett út igaz története

így talán megőrizhető. Mert a halál nem vesz

vissza semmit, csak megváltoztat. Ezt a mondatot

 

egyszer aláhúztam egy könyvben. Ma már tudom,

hogy ez is másképpen van. A halál azt veszi vissza,

aminek nincs élete, és nem változtatja meg, ami él:

arcokat írt belém a létemnél erősebb szeretet.

Köszönöm, hogy velük élhettem, megőszülve a halálra.

Mint füst, mint nyári felhő, hogy szertefoszoljak.

 

 

Kórházi reggelek

 

 

Napok óta egy épület repkénnyel benőtt

sarkát és egy nyárfa csenevész ágait látom.

Némán csepeg belém az infúzió. Azt mondják,

halálos beteg vagyok. Meghallgatom, amit

fehér köpenyben mondanak, néha sírok és

megijedek. De szerelmem szeméből

mást olvasok. Nem tudtam, hogy az élet

minden perce ily végtelen és igaz benne.

Túlságosan szerettem, és túl közel éltünk,

túl régóta már, bársonyt borítva minden sebre,

hogy erre odafigyelhettem volna.

 

*

 

Pisilni megyek. Úgy táncolok

a guruló infúzióállvánnyal,

mint vőlegény a jegyesével.

 

*

 

Fehér fal, infúzió, átizzadt ágy,

és annyi szenvedés, amennyi már

nevetség. Az idő lassú, szinte áll.

Fejemnél kétfelől steril maszkban

tumorfivér és embólianővér vigyáz.

 

*

 

Kihullott a hajam. A lefolyóba ment az egész.

A szakállamból se maradt egy szál sem.

Ilyen az új arcom. Azóta újra kiserkent

a fejemen valamicske sörte. Ahhoz elég,

hogy tudassa, milyen makacs az élet.

 

*

 

A betegség néha, minden fájdalmon túl,

sugárzó kimerültséghez vezet, mint a szerelem.

Az ember kiadja magából az összes fényt,

és nem tölti ki a helyét a sötétség.

A szép egészség ezt a percet nem ismeri.

Fekszem az ágyban és nem mozdulok.

 

*

 

Fáradt vagyok. Csupa rés,

melyeken át kicsurran,

elfolyik az erő, míg

üres nem leszek egészen.

 

*

 

A csenevész nyárfa ágára

hajnalban odaült egy varjú.

Sokáig gondozta világos

dolmányát. Gondolataimba

merülten félrefordítottam

a fejem. Sötét és fénnyel telt

gondolatok váltották egymást.

Írni kezdtem, s nem vettem észre,

amikor elrepült a levéltelen ágról.

 

 

Térj vissza

 

Leoperált mellei helyére

képet tetováltatott.

Egy angyal szállt alá fordított egére,

odakint havazott.

 

A kő elhengerítve, az angyal

a barlang bejárata előtt ült.

Belesüppedt a kancsal,

éjjeli fénybe: még jó, hogy sosem szült.

 

Fél évvel az első műtét után

fölvágták a hasát is. Amit hagyott

a kemo a vénán, az aortán,

kivették az összes nyirokdaganatot.

 

A műtőben hideg volt. Rémesen fázott.

Álmot fecskendezett belé egy tű.

Utoljára egy kezet látott,

szűk burokba zuhant, amit sűrű

 

vajszerű fény töltött meg.

Közben az angyal a folyosón várt.

A falon tablók orvosokkal. A kórtermek

felől néha egy-egy nővér klaffogott át.

 

Órák múltak így. Ébredés az intenzíven.

A hasa szegycsontig fölvágva.

Szép vagy, szép vagy, testem női mása,

betakarva a semmi tenyerében.

 

És az angyal fölé hajolt.

Súgott a fülébe:

Adonáj, Elohim, Cebaot.

Térj vissza a barlangéjbe.

 

Prés

 

A kivételt dobják közénk csalétekül. Életet ígérő

briliáns számokat, mintha újszülöttek súlyát

adnák meg grammban. De présbe téve a test

elváltozik színeiben. Hogyan viselje magát,

akinek a folyós ürülék tíz éve az oldalán távozik?

Ablakot nyit és bocsánatot kér. Elvégre a bocsánat

mindenkinek kijár. Neked is, Uram. Fényed

régóta nem tölti be az eget, de mi még

emlékezünk rád. Te feküdtél ott a szélső ágyban.

Éjszakánként legalább ötször kijártál pisilni,

és minden alkalommal felkattintottad a villanyt.

Egyszer rád szóltam: nem tudnál végre nyugodtan

feküdni! Azonnal elszégyelltem magam.

Ne jegyezd föl ezt vétkemül. Tudod, a lelket

nehéz itt megcsomózni az élet kötelékeivel,

és nehéz úgy állnunk egymás mögé, mintha

a semmibe nyúló karok mégis szárnyak lennének.

 

 

Kavics

 

Nektek, akik eljöttetek hozzám,

odaültetek az ágyam mellé,

vagy sétáltatok velem a kórház kertjében,

 

amíg el nem fáradtam, és szemetekben

óvatos félelemmel azt mondtátok,

legyek erős, szükség van rám,

 

és nektek, akiket elnémított a hír,

de gondoltatok rám,

a barátotokra,

 

és neked, uram, akihez viszont én nem

tudtam régen szólni, szem elől

veszítettem menekülésed helyszíneit,

 

nektek mind tudnotok kell,

hogy a napok és az éjszakák sora,

melyet különféle kórtermekben

 

a lélegzet görcsei közt,

fájdalmakkal, kimerülten, összetörve,

a halál közelében töltöttem,

 

szép volt, szép volt, szép volt:

mintha egy elfelejtett templom

falához tapasztottam volna magam,

 

és fájdalmakkal, kimerülten, összetörve

elmerültem a láng nélküli fényben,

de ne kérdezzétek, mi volt ott,

 

semmi, amit most megmutathatnék nektek,

semmi, ami többet ér egy kavicsnál,

melyet egy tóba dobtok,

 

csak azt tudom, hogy miután fölkeltem,

és lassan visszatért az erőm,

hogy járjak a napok zajában,

 

még sokáig visszakívántam a betegséget,

féltem, hogy elveszítem ajándékait,

körülhatárolhatatlan hiány maradt utána.

 

 

Láthatatlan háború

 

A villamos ragyog. A színtelen házak

álma tengermélyi, néma. Az arcok átlátszó

buborékok, az ablakokból szállnak föl,

ahol régen áttört a víz. A pusztulást

mégsem vette észre senki. A gyalogos,

amint az egyik oldalról a másikra átmegy,

szatyrában nehéz éveket cipel. Jobb rájuk

nem is emlékezni. Volt, aki a gyors halál

horgára akadt. Volt, aki csak megbetegedett,

és mikor felgyógyult, az erkély rácsát

borostyánnal futtatta be, ládákban virágot

nevelt. Írt is néha, egyre kevesebbet.

Az álomból már a fék csikorgása sem ébreszt.

A porcokra mész rakódik, a homloklebenyen

lakhatatlan szigetek épülnek. De a félelem

metronómütéseit nem tompítja semmi.

A villamos egy nyolcszögletű téren elakad.

Az utasok kiáltoznak, az ajtókat verik.

Nincs segítség. Az évszázadok cirádái

lassan benövik őket, apró virágállatok.

 

 

 

Hó nélkül

 

 

Hó nélkül múlt el a karácsony. Fenyőcsonkok

itt is, ott is a járda szélén. Hideg szél fúj.

A körutak még fénybe csavarva,

arcát koszlott sállal takarja a szegény.

Forró levest ma hol adnak neki?

Jó, ha egy húszas perdül elé.

 

Minden a régi. A tarkón meggyűlő

ráncok, a vezércikkek, a gyűlölet,

a vakolat réseiből kiömlő sötét.

Aki hosszú távollét után látogat haza,

mégsem talál semmit a helyén.

És az sem, aki mindennap itt ébred.

 

A jövő nyomait úgy kerülgetik,

mint a kutyák ürülékét. Menekülnek

mindannyian, beteljesül rajtuk a jóslat.

Sóhajuk a múlni képtelen idő.

A szív dobozba zárva kívül pihen,

már nem makacs gyermekököl.

 

A körutak üvegét az éhség sem töri be,

nem lázad a megvakult remény. Az ég ezüstje

mégis tündöklik a fagyban. Lám, a szegény is

hogy örül a csikknek, amit az oszlop

tövében talál. Nem gyújtja meg, elteszi.

Gyilkol és megment a tűrés, a türelem.